Ciszterci monostor-rom

A falu határában, a Pilis és a Dera-patak ölelésében láthatóak a III. Béla által 1184-ben alapított ciszterci apátság feltárt maradványai.

​

A romok helyén eredetileg egy XI. századi épületegyüttes állt, melyet egy a korai Árpád-korban benépesült falu vett körül. Amikor III. Béla (1172-1196) 1184-ben megalapította a ciszterci kolostort, az itt álló épületeket alakították át, bővítették ki a ciszterci igények és eszmények szerint. Az alapító III. Béla az egyik  legjelentősebb Árpád-házi uralkodó nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában kimagaslü pártfogója volt a cisztereknek. Pilisre a franciaországi Acey-ból hívott  szerzeteseket és építő mesterket, akik az Acey-ban ma is középkori állapotában megcsodálható templommal teljesen megegyezőt építettek az új helyen. 

 templom 60 méter körüli külső hosszúságú, háromhajós, keleten egyenes záródású fő szentéllyel és a kereszthajóból nyíló, hasonló kiképzés“ű két-két mellékszentéllyel ellátott épület volt. A kerengő a templom munkáival párhuzamosan, a 13. század első évtizedeiben épült. Bordás keresztboltozatait falpillérkötegek hordozták, amelyeket változatosan díszített fejezetcsoportokkal láttak el.

 

Az építkezések 1225 körül, a templom felszentelésének idejére fejeződtek be. A kolostor egy időben épült az esztergomi székesegyházzal és palotával.

A ciszterci apátságot azok a francia építőmesterek, szobrászok alkották meg, akik az esztergomi palotakápolnán is dolgoztak. Járt itt a világhírű építész, Villard de Honnecourt. Nem bizonyítható azonban, hogy dolgozott is az épületegyüttesen. Ennek ellenére bizonyos, hogy a magyarországi gótikus művészet kezdetei szoros kapcsolatban voltak a franciaországival. Ez a kora gótikus udvari művészeti stílus az 1220-as évek végétől hanyatlásnak indult. Ezért is igen nagy jelentőségűek a pilisi apátság maradványai.

 

III. Béla és utódai feltehetőleg királyi temetkezőhelynek szánták az akkori királyi székhelyhez, Esztergomhoz közel eső kolostort. Ezt bizonyítja az is, hogy itt temették el II. András (1205-1235) első feleségét, a Bánk bán és társai által meggyilkolt Meráni Gertrúdot. Szarkofágjának maradványai a legjelentősebb pilisi leletekkel együtt - jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában láthatók.

A tatárjárás után IV. Béla Budára tette az ország székhelyét, így Pilis jelentősége háttérbe szorult. 1526-ban, a mohácsi csatát követő országos törökdúlásban a kolostor is megrongálódott, de a barátok csak átmenetileg hagyták el. Visszatérve az épületet használhatóvá tették, és egészen 1541-ig működtek itt, amikor a kolostor teljesen elnéptelenedett.

​

A monostor romjai 7 hektáron találhatóak. A XIII. századi viszonyok között a legmodernebb technika is megtalálható volt itt. Vízvezeték szállította a közelben lévő forrás vizét, jól felszerelt műhelyekben fémet dolgoztak fel, a legújabb kutatások szerint olyan díszkút állt a kerengő dél-keleti falánál, mint amilyenekkel a korabeli nyugat-európai ciszterci kolostorokban is találkozhatunk.

​

A XVIII. század közepén szlovák és német telepesek érkeztek az elnéptelenedett helységbe. Ettől kezdve a rommezőt a XX. századig kőbányaként használták. A lelőhely feltárását Gerevich László végezte 1967-1982 között.

A pilisszentkereszti ciszterci monostor feltárása hazánkban egyedülállóan szép kőfaragásokat hozott napvilágra. A déli kerengőszárnyból nyíló nyolcszögletű kútház a 13. századi magyarországi művészet legnagyobb kútépítménye volt. 

​

A templom 60 méter körüli külső hosszúságú, háromhajós, keleten egyenes záródású fő szentéllyel és a kereszthajóból nyíló, hasonló kiképzésű, két-két mellékszentéllyel ellátott épület volt. A kerengő a templom munkáival párhuzamosan, a 13. század első évtizedeiben épült. Bordás keresztboltozatait falpillérkötegek hordozták, amelyeket változatosan díszített fejezetcsoportokkal láttak el.

 

A klastromtól nyugatra, a Pilis gyomrából felszínre törő bővizű forrás található (Klastrom-forrás) , mely egykoron az apátság vízellátását biztosította.

​

Az uralkodói temetkezőhelyet is magában rejtő romterület ma az egyetlen teljes egészében feltárt nagy középkori szerzetesi épület Magyarországon, amely a monasztikus élet teljes építészeti környezetét, a hozzá kapcsolódó gazdasági és ipari tevékenység valamennyi szükséges egységét magában foglalja.